Girl you'll be a woman soon

Ébredés után a valószerűtlen, de annál jelentőségteljesebb álmának ingadozó talajára próbált visszanyúlni. Valaki valamit jósolt neki. Hirtelen bevillant. A nagyrabecsült színésze, Mátray vetítette előre múltbéli eseményeinek következményeit. Egy szerelem történetéből megmaradt korcs, eltorzult pillanatot látott, melyről senki soha meg nem tudta volna mondani forrásának pontját.
Évszázadokkal ezelőtt, talán még annál is régebb Hajnalt megillette a fatalisták ősanyja látogatásával. A történelem nagyobb léptékkel és nyomatékkal említi meg azokat a korokat - mint a romantika -, melyek megfertőzik a világ minden pontját. De tévedés ne eséék, ezek nem csak száz vagy ezer éve lecsengett korok, hanem olyan jelenségek, melyek fellelhetők az emberi  kis életszakaszokban is. Hajnal ekkor tán a romantika habjának legsűrűbbjében mártózott. Retrospektívan persze, világos, hogyan jöhetett létre a végzetes baleset és hogyan növelte a megtörténés esélyeit ez az örök szerelembe vetett megrendíthetetlen hit, és talán kikerülhető lett volna gyorsan minden, de hát eső után..
Szóval szemében tűzzel sétált át éppen egy lerobbant Hídon, amikor először megpillantotta élete szerelmét, amely pont azzal a véletlen szépséggel érkezett, mely az a nagy könyvekben meg van..
Az ember hibája talán leginkább az, hogy amit legközelebbi őshasonlónak vél, ahhoz kezd ragaszkodni. Előbb csak kézen ragadja, arcába mászik, megfosztja levegőjétől, rátelepszik, míg ismeretének és szeretetének tárgyát teljesen meg nem semmisíti - és ezt mindenféle jelképesség nélkül értem. Aztán marad az űr utáni ostoba csodálkozás. Megtörtént hát az ártatlan és kölcsönös beazonosítás, amely során Hajnal makacsul fejébe vette, hogy bármi történjék is, ő neki ez az ember, itt és most a lelkében, vagy tán csak a szívében dobogón, sőt, trónon marad. A jó öreg Fatima viszont ilyenkor kacagva mutatja meg, hogy a ködtől mennyire nem látni, sőt hinni, hogy létezik a "bármi történjék is".
A szerelem rózsanyálkájával borított verembe egy-kettőre belehuppant. És zuhant. Hosszú- hosszú szünet: és még mindig zuhant. Az elfogadás köntösébe búrkolva minden rossz és kettős, vagy visszás élményt, mint egy jól programozott japán gép, átdolgozott. Ez a ficsúr meg - már én sem tudom - visszamaradottsága vagy egyszerűen gonosz nemtörődömsége okán, mely olyan mélyen és szerteágazóan gyökerezett, mint a Kis Herceg bolygójra képzelt kiírthatatlan majomkenyérfák, ez a fickó engedte, sőt húzta élete egyre sötétebb és nyirkosabb gödrébe. Az elején csak ártalmatlan ragacsnak tűnt, melynek eltűntetését célul kitűzte, mintha a világot akarná megtisztítani a sötétségtől, a koszt, félelmet, lentet eltűntetve. Pedig a lent és fent kéz a kézben jár, egymás ágyában hálva. Sziszüphoszi erőfeszítéssel írtotta a romlást, mely erőlködésével arányosan nőtt, mígnem egyszer csal elérte a földgolyó legeslegmélyebb pontját és szétporladt annak fenekén. Erről szólt Mártray jóslata egy megöregedett, velejétől megfosztott, száradóban levő ősi törzs emberének képében. Az álom, mintha fel- és ráébresztette volna a világ egy apró igazságmorzsájának lecsüngő szemecskéjére: új korszakot kezdve, polcra tette a romantika szélsőséges árnyalatlanságait.
Hajnal, azt hiszem, elérkezett a klasszikus modernség széttöredezettségéhez, de nem annak megrendült világhitű oldalára, hanem egy részletekben és egyszerű összetételekben meglelhető esszenciához, amely talán csak ez a dallam, ami épp most..

a napos oldalon

Jó, pihetollas takaró az, ha szeretnek, ha gyermeked, ez a lüktető és talányos ösztöncsomó váratlanul elkezd ragaszkodni hozzád.

tüp tüp
nagyon halkan tapogatózom

Kosztolányi még egyszer

Jaj, mennyire megkönnyebbültem. Nem kell többé élnem, tehát élhetek. Nem kell többé írnom, tehát ismét írhatok. Élni kezdtem, barátom, azonnal, lelkemben az édes Violával, s írni kezdtem, nem törődve azzal, hogy nincs többé olvasó, tiszteletdíj és dicsőség, csak írtam, írtam, a vészes, egyre növekvő csillagzat előtt, a pokoli hőségben, esztelenül és boldogan, egész hajnalig, s belemámorosodtam az örömbe, a háromnapos jövendőmbe és munkámba. Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.

öröklét

a föld, ahol az élet terem,
a mindent nyelő sírverem,
a síkság, hegy, tenger, folyó:
öröknek látszik és múló.

világűr és mennyboltozat,
sok forgó égi kapcsolat,
a milliárnyi tűzgolyó:
öröknek látszik és múló.

mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület, mely elpörög:
múlónak látszik és örök.

mert ami egyszer végbement,
azon nem másít semmi rend,
sem isten, se az ördögök:
múlónak látszik és örök.

Weöres

"De te néma vagy, míg én beszélek,

s amikor szólsz, süket lettem én már,

közös kár, hogy nincs találkozásunk."

Kosztolányi, Freud és a költészet

1934-ben ezeket írta:

A Freud-féle lélekelemzés a lélekben történő események ősokait, mozgatórugóit búvárolja. Ennélfogva a közönség már kezdettől fogva összefüggésbe hozta az irodalommal. Mind a lélekelemző tudósnak, mind a költőnek hasonló a tárgya. Viszont módszerük merőben különböző. A tudós: okról-okra haladva törekszik értelmi magyarázatra. A költő: egy belső sugallatnak v. sejtelemnek engedve ösztönösen tör céljára.

Abból, amit mondottam – azt hiszem – nyilvánvaló, hogy a költő édeskevés hasznát láthatja ennek a nagyszerű tudománynak, hiszen a költő munkájának veleje éppen az, hogy öntudatlan és a freudi tudós munkájának veleje éppen az, hogy öntudatos. Amennyiben a költő ihlete az alkotás egy pillanatában előtte is megvilágosodik s az értelmével is látja, hogy miért ír – mi az az ok, mely írni kényszeríti – azonnal leteszi a tollat és kifejező-kedve megbénul. Miért? Mert a költői teremtés éppen abból áll, hogy keresünk valamit, amit magunk se tudunk, hogy választ várunk egy kérdésünkre, megoldást egy kétségünkre, melyet csak végül kapunk meg, miután munkánk már elkészült és befejezett egész (művészet) lett, hogy kergetünk a papíron valamit, ami ismeretlen előttünk és épp azért izgat, mert ismeretlen. Minden költői alkotás: érzéki tett, önelemzés, melyet maga a költő hajt végre.

Vallom, hogy Freud életszemlélete – fontosságában és hatásában – egyértékű az első természettudósok fölfedezéseivel: ő tette a lélektant természettudománnyá. Ami előtte volt – a kísérleti lélektan is – puszta társasjáték. A tudományos lélektan a nevével van összekötve s a 20. sz.-ot valamikor, messze madártávlatban, vele fogják majd jelezni az emberi gondolkodás történetében. – Hogy segített-e valamikor a költői alkotásban[,] az embereim, a regény-alakjaim megértésében? Kimondom: alig valamit. Mi írók pusztán a tudattalan, vak erőkben bizakodhatunk, melyeket – Schopenhauer-rel együtt – ő is többre becsül minden tudománynál. Az ösztön épp oly rejtélyesen – célszerűen és okosan – működik, mint maga a kiismerhetetlen természet. Amit sugall, amit tanácsol, amit ád, azt el kell fogadnunk. A lélekelemzés fölfedezése előtt is voltak lélekelemző írók (Aischylos, Shakespeare stb.), akiknek minden sora megáll, ma is, még a lélekelemzés fényében is. Viszont azok az írók, akik a divatnak hódolva egyenesen ,,lélekelemző" regényeket, verseket írnak, ,,házi használatra", sápadtak, okoskodók, életerő és lendület nélkül valók s legjobban maga Freud veti meg őket.  

Egyben-másban természetesen mindenkire hatott a lélekelemzés, s hasznos vezetőnk lehet itt-ott, a kisebb-nagyobb részletekben. Miután tanai a levegőben vannak, közkinccsé váltak, nem lehet úgy nyilatkozni ,,lelki kérdések"-ről, mint annakelőtte. Nem állapíthatja meg pl. az író, hogy az az anya, aki állandóan attól retteg, hogy fiát elgázolja a villamos és holtan hozzák majd haza, nagyon szereti és bálványozza őt, mert mindenki tudja, hogy ez a rettegés mást jelent. Tudomásul kell vennünk a tudomány eredményeit, amint a természettudomány egyéb eredményeit is tudomásul vesszük.  

  Az, hogy én különös kíváncsisággal, egy műkedvelő áhítatával és izgalmával foglakozom ezzel a tudománnyal, csak szenvedély, akár nyelvészeti vagy növénytani szenvedélyem. Ismerem a szavak eredetét s a virágét, melyet az országuton lelek, meg is tudom határozni. De amikor verset írok, épp oly kevéssé jut eszembe, hogy az vagy az a szó finnugor-eredetű-e, mint mikor dühösen kiabálok v. álmomban beszélek és közönyös számomra az is, hogy az a virág, mely versemben szerepel, évelő-e vagy sem. Körülbelül ez a véleményem a lélekelemzés és a költészet kapcsolatáról.