Ébredés után a valószerűtlen, de annál jelentőségteljesebb álmának ingadozó talajára próbált visszanyúlni. Valaki valamit jósolt neki. Hirtelen bevillant. A nagyrabecsült színésze, Mátray vetítette előre múltbéli eseményeinek következményeit. Egy szerelem történetéből megmaradt korcs, eltorzult pillanatot látott, melyről senki soha meg nem tudta volna mondani forrásának pontját.
Évszázadokkal ezelőtt, talán még annál is régebb Hajnalt megillette a fatalisták ősanyja látogatásával. A történelem nagyobb léptékkel és nyomatékkal említi meg azokat a korokat - mint a romantika -, melyek megfertőzik a világ minden pontját. De tévedés ne eséék, ezek nem csak száz vagy ezer éve lecsengett korok, hanem olyan jelenségek, melyek fellelhetők az emberi kis életszakaszokban is. Hajnal ekkor tán a romantika habjának legsűrűbbjében mártózott. Retrospektívan persze, világos, hogyan jöhetett létre a végzetes baleset és hogyan növelte a megtörténés esélyeit ez az örök szerelembe vetett megrendíthetetlen hit, és talán kikerülhető lett volna gyorsan minden, de hát eső után..
Szóval szemében tűzzel sétált át éppen egy lerobbant Hídon, amikor először megpillantotta élete szerelmét, amely pont azzal a véletlen szépséggel érkezett, mely az a nagy könyvekben meg van..
Az ember hibája talán leginkább az, hogy amit legközelebbi őshasonlónak vél, ahhoz kezd ragaszkodni. Előbb csak kézen ragadja, arcába mászik, megfosztja levegőjétől, rátelepszik, míg ismeretének és szeretetének tárgyát teljesen meg nem semmisíti - és ezt mindenféle jelképesség nélkül értem. Aztán marad az űr utáni ostoba csodálkozás. Megtörtént hát az ártatlan és kölcsönös beazonosítás, amely során Hajnal makacsul fejébe vette, hogy bármi történjék is, ő neki ez az ember, itt és most a lelkében, vagy tán csak a szívében dobogón, sőt, trónon marad. A jó öreg Fatima viszont ilyenkor kacagva mutatja meg, hogy a ködtől mennyire nem látni, sőt hinni, hogy létezik a "bármi történjék is".
A szerelem rózsanyálkájával borított verembe egy-kettőre belehuppant. És zuhant. Hosszú- hosszú szünet: és még mindig zuhant. Az elfogadás köntösébe búrkolva minden rossz és kettős, vagy visszás élményt, mint egy jól programozott japán gép, átdolgozott. Ez a ficsúr meg - már én sem tudom - visszamaradottsága vagy egyszerűen gonosz nemtörődömsége okán, mely olyan mélyen és szerteágazóan gyökerezett, mint a Kis Herceg bolygójra képzelt kiírthatatlan majomkenyérfák, ez a fickó engedte, sőt húzta élete egyre sötétebb és nyirkosabb gödrébe. Az elején csak ártalmatlan ragacsnak tűnt, melynek eltűntetését célul kitűzte, mintha a világot akarná megtisztítani a sötétségtől, a koszt, félelmet, lentet eltűntetve. Pedig a lent és fent kéz a kézben jár, egymás ágyában hálva. Sziszüphoszi erőfeszítéssel írtotta a romlást, mely erőlködésével arányosan nőtt, mígnem egyszer csal elérte a földgolyó legeslegmélyebb pontját és szétporladt annak fenekén. Erről szólt Mártray jóslata egy megöregedett, velejétől megfosztott, száradóban levő ősi törzs emberének képében. Az álom, mintha fel- és ráébresztette volna a világ egy apró igazságmorzsájának lecsüngő szemecskéjére: új korszakot kezdve, polcra tette a romantika szélsőséges árnyalatlanságait.
Hajnal, azt hiszem, elérkezett a klasszikus modernség széttöredezettségéhez, de nem annak megrendült világhitű oldalára, hanem egy részletekben és egyszerű összetételekben meglelhető esszenciához, amely talán csak ez a dallam, ami épp most..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése