1934-ben ezeket írta:
A Freud-féle lélekelemzés a lélekben történő események ősokait, mozgatórugóit búvárolja. Ennélfogva a közönség már kezdettől fogva összefüggésbe hozta az irodalommal. Mind a lélekelemző tudósnak, mind a költőnek hasonló a tárgya. Viszont módszerük merőben különböző. A tudós: okról-okra haladva törekszik értelmi magyarázatra. A költő: egy belső sugallatnak v. sejtelemnek engedve ösztönösen tör céljára.
Abból, amit mondottam – azt hiszem – nyilvánvaló, hogy a költő édeskevés hasznát láthatja ennek a nagyszerű tudománynak, hiszen a költő munkájának veleje éppen az, hogy öntudatlan és a freudi tudós munkájának veleje éppen az, hogy öntudatos. Amennyiben a költő ihlete az alkotás egy pillanatában előtte is megvilágosodik s az értelmével is látja, hogy miért ír – mi az az ok, mely írni kényszeríti – azonnal leteszi a tollat és kifejező-kedve megbénul. Miért? Mert a költői teremtés éppen abból áll, hogy keresünk valamit, amit magunk se tudunk, hogy választ várunk egy kérdésünkre, megoldást egy kétségünkre, melyet csak végül kapunk meg, miután munkánk már elkészült és befejezett egész (művészet) lett, hogy kergetünk a papíron valamit, ami ismeretlen előttünk és épp azért izgat, mert ismeretlen. Minden költői alkotás: érzéki tett, önelemzés, melyet maga a költő hajt végre.
Vallom, hogy Freud életszemlélete – fontosságában és hatásában – egyértékű az első természettudósok fölfedezéseivel: ő tette a lélektant természettudománnyá. Ami előtte volt – a kísérleti lélektan is – puszta társasjáték. A tudományos lélektan a nevével van összekötve s a 20. sz.-ot valamikor, messze madártávlatban, vele fogják majd jelezni az emberi gondolkodás történetében. – Hogy segített-e valamikor a költői alkotásban[,] az embereim, a regény-alakjaim megértésében? Kimondom: alig valamit. Mi írók pusztán a tudattalan, vak erőkben bizakodhatunk, melyeket – Schopenhauer-rel együtt – ő is többre becsül minden tudománynál. Az ösztön épp oly rejtélyesen – célszerűen és okosan – működik, mint maga a kiismerhetetlen természet. Amit sugall, amit tanácsol, amit ád, azt el kell fogadnunk. A lélekelemzés fölfedezése előtt is voltak lélekelemző írók (Aischylos, Shakespeare stb.), akiknek minden sora megáll, ma is, még a lélekelemzés fényében is. Viszont azok az írók, akik a divatnak hódolva egyenesen ,,lélekelemző" regényeket, verseket írnak, ,,házi használatra", sápadtak, okoskodók, életerő és lendület nélkül valók s legjobban maga Freud veti meg őket.
Egyben-másban természetesen mindenkire hatott a lélekelemzés, s hasznos vezetőnk lehet itt-ott, a kisebb-nagyobb részletekben. Miután tanai a levegőben vannak, közkinccsé váltak, nem lehet úgy nyilatkozni ,,lelki kérdések"-ről, mint annakelőtte. Nem állapíthatja meg pl. az író, hogy az az anya, aki állandóan attól retteg, hogy fiát elgázolja a villamos és holtan hozzák majd haza, nagyon szereti és bálványozza őt, mert mindenki tudja, hogy ez a rettegés mást jelent. Tudomásul kell vennünk a tudomány eredményeit, amint a természettudomány egyéb eredményeit is tudomásul vesszük.
Az, hogy én különös kíváncsisággal, egy műkedvelő áhítatával és izgalmával foglakozom ezzel a tudománnyal, csak szenvedély, akár nyelvészeti vagy növénytani szenvedélyem. Ismerem a szavak eredetét s a virágét, melyet az országuton lelek, meg is tudom határozni. De amikor verset írok, épp oly kevéssé jut eszembe, hogy az vagy az a szó finnugor-eredetű-e, mint mikor dühösen kiabálok v. álmomban beszélek és közönyös számomra az is, hogy az a virág, mely versemben szerepel, évelő-e vagy sem. Körülbelül ez a véleményem a lélekelemzés és a költészet kapcsolatáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése