abban az ágyban fekszem, akként a lányként, aki mellé soha nem fogsz tudni úgy odabújni, hogy ő is beléd bújjon. minden szar csorog most a szememből. többek közt a bántás, feléd-kedves, kinek szerelmébe belegémberedtünk mindketten. mi ehhez képest az idő? ha hozzád érnék, csuklómat el kéne törnöd. olyan ez is, mint a bőröm; mennyire húz mindenem, gyere be, kérem, kéri az össze-vissza szedegetett nedves szem, felhorzsolt váll, szétrágott száj, a has, és a kezem, ami addig kapar, amíg mindketten bele nem épülünk, míg bele nem döglünk. de ez sem jó szó, nem elég jó, annyira hirtelen és tömören csináljuk, hogy fényévekre elveszünk. nem vagyunk jók egymásnak.

az ágy koszos volt. a szék, amin ő ült messze vitt magától. Ez mind csak ambient, ne félj, minden ambient. nem félek, mondom. pontosan emlékszem a részletekre, minden szeretkezés után esett, vagy legalább szürkeség volt. s még így, lefekve is láttam azt a kurva templomot, te isten. hát mégis belém feküdt minden eső után. néha inkább kacagtunk a neveken, mintsem hogy a szemembe nézzen, hol vagy te ilyenkor? kérlek vigyél el, mielőtt reggel a tekintetemben enni kérne. igen, nála nagy a kosz, a kosz, ami ragad. még mindig ezt az egészet káromkodás kíséri, még ha ott semmi sem a sajátod, persze, az a lila blúz is olyan volt a földön, mintha másé..

apuka, ezen kívül (te álomszuszék, ébredj, hasadra süt a nap, nem hallod, nem hallod) soha semmit nem mondtál, a kúrva életbe, úgy ragadnak ezek az idegen ágyak. legalább növesztettél volna szakállat, nézz ide, nézz ide, éjjel négykor a sátán üzen nekem,