abban az ágyban fekszem, akként a lányként, aki mellé soha nem fogsz tudni úgy odabújni, hogy ő is beléd bújjon. minden szar csorog most a szememből. többek közt a bántás, feléd-kedves, kinek szerelmébe belegémberedtünk mindketten. mi ehhez képest az idő? ha hozzád érnék, csuklómat el kéne törnöd. olyan ez is, mint a bőröm; mennyire húz mindenem, gyere be, kérem, kéri az össze-vissza szedegetett nedves szem, felhorzsolt váll, szétrágott száj, a has, és a kezem, ami addig kapar, amíg mindketten bele nem épülünk, míg bele nem döglünk. de ez sem jó szó, nem elég jó, annyira hirtelen és tömören csináljuk, hogy fényévekre elveszünk. nem vagyunk jók egymásnak.

az ágy koszos volt. a szék, amin ő ült messze vitt magától. Ez mind csak ambient, ne félj, minden ambient. nem félek, mondom. pontosan emlékszem a részletekre, minden szeretkezés után esett, vagy legalább szürkeség volt. s még így, lefekve is láttam azt a kurva templomot, te isten. hát mégis belém feküdt minden eső után. néha inkább kacagtunk a neveken, mintsem hogy a szemembe nézzen, hol vagy te ilyenkor? kérlek vigyél el, mielőtt reggel a tekintetemben enni kérne. igen, nála nagy a kosz, a kosz, ami ragad. még mindig ezt az egészet káromkodás kíséri, még ha ott semmi sem a sajátod, persze, az a lila blúz is olyan volt a földön, mintha másé..

apuka, ezen kívül (te álomszuszék, ébredj, hasadra süt a nap, nem hallod, nem hallod) soha semmit nem mondtál, a kúrva életbe, úgy ragadnak ezek az idegen ágyak. legalább növesztettél volna szakállat, nézz ide, nézz ide, éjjel négykor a sátán üzen nekem,

combodra ültetted nehéz szavaimat

széppé akarsz tenni,

mint önzőséged közömbösségem.

kövérre nőttek szemeim

poklunkban, itt. itt vagyunk

savas együttlétek, rág a kezed.

nyálam marasztalja nyakad, ha

kezem a hasadtól csúszik egyre lennebb s ott marad

A sátán Ars Psychoticaja

A naptól a földig a fénysugarak kb. nyolc perc alatt jutnak el. Ha egy képzeletbeli Isten-teremtette kéz csak úgy elvenne az egyiptomiak és még sok más kultúra által Istennek tisztelt Napunkat, te még nyolc percig teljes mértékben abban a valóságban élnél, hogy ott van. Az éjszakai égbolton olyan csillagokat is látsz (vagy legyen szó bármilyen égitestről) [mikor inszomniás, bulimiás perceidben, hátfájdalmad miatt az égre nézel] amelyek már nem léteznek mert annyira messze vannak, hogy ameddig a fényük a fejed optiaki eszközén keresztül az agyadba jutnak, már régen fehér törpévé , fekete lyukká, neutron csillagokká ill. csillagközi gázfelhőkké stb lettek. Az orrod előtt levő tárgyak is [úgy, ahogy azt te látod] már csak a múlt. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor egyáltalán

létezik-e a világ, amit látsz??.. Nem! Csupán létezett!